Lovasi András: "A hab felszínén"

Az ember nem jókedvében csalja meg a feleségét és tart szeretőt. Nem gondolom magam olyan pasinak, akinek ez a passziója. Amikor az első feleségem mellett volt egy szeretőm is, az engem is megviselt, és soha nem mennék bele még egyszer ilyen helyzetbe. Ha postás lettem volna Orfűn, nyilván nem működött volna, hogy egy évekig tartó életformát csináljak belőle. Egy popzenész számára viszont ez tálcán kínálja magát; viszonylag könnyen berendezhető két élet, amikből ki-be lehet lépkedni. A komolyzenészektől halottam, hogy léteznek turnéélettársak, vagyis a hónapokig tartó út alatt a csellós csaj egy szobában alszik a hegedűs pasival, aztán mindenki hazamegy a párjához, és mindenki szemet huny a dolog felett.

Tényleg nem vagyok nagy rajongója a macsóságnak, ellentétben a feleségemmel, aki sokkal jobban bírja a tipikusnak mondott férfitulajdonságokat, mint a nőiket. A magyar férfiak mondjuk Hollandia perspektívájából láthatók jól igazán: ott mindig rácsodálkozom, hogy a pasik többsége nem kopasz, félkövér-félizmos, és nem úgy öltözködik, mintha épp valamelyik szekuritiben keresne munkát. Mintha egy nem létező kelet-európai hadsereg katonái lennének. Itt – tisztelet a kivételnek – mindenkiben lakik egy jó nagy adag Besenyő Pista bácsi, és a politika meg annak a kommunikációja sokszor rá is játszik erre.

Tizenpár éves koromban találkoztam először komolyabban a kereszténységgel, meg egyáltalán olyan könyvekkel, amik azt taglalták, mi dolgunk a földön, és nagyon érdekelni kezdett az apokalipszis, olvastam buzgón János jelenéseit. De aztán rájöttem, hogy a popzenében erről csak közhelyesen lehet beszélni, ezért felhagytam vele. A saját elmúlásom meg, ahogy mindenkit, engem is foglalkoztat, gondolom, Pető Sándort kivéve senki nem szeretné, ha nagyon váratlanul érné a halála.

Boldogok az egysejtűek, mert övék a mennyek országa. És tényleg, néha belegondolok, milyen jó lehet olyan élőlénynek lenni, amelyiknek a fejében nincs ez a lineáris idővonal. Az élet persze felemelő és magasztos, másrészt meg annyira szánalmas és kisszerű. Volt egy nagyon édes nagymamám, aki 87 évesen kiment a járókeretével a teraszra, végignézett a mecseki tájon, és könnyezve azt mondta: „Olyan nehéz ezt itt hagyni” – és még aznap meghalt.

Nekem ugye természetszerűleg muszáj újrahallgatnom és -játszanom a dalaimat, bár a legtöbbjükkel úgy vagyok, mint John Lennon, aki azt mondta a legendás Playboy-inter- júban, hogy azért nem szerette meghallgatni a régi dalait, mert mindig azt figyelte, mit kellett volna másképpen csinálnia. Sokszor amúgy a koncerten jövök rá, hogy egy szó vagy mondat tök hülyeség, és éneklés közben átírom. Én olyan popzenei kategóriában utazom, amely nem egynapos slágereket akar írni, de már annak is örülnék, ha lenne egy-két da- lom, amit mondjuk ötven év múlva se szégyellnék, ha élnék.

Miért, szerinted Bob Dylan választhatott? Jó, legyen mondjuk Jordán Adél.

Egy barátom azt mondta, ha ötven fölött vannak még barátaid, akkor valamit rosszul csináltál. Ez kemény. Amikor apám ötven lett, ült a családi ünnepségen borvirágos orral, és egy meztelen nős fotókkal kirakott sztaniolpapír korona volt a fején, anyukám meg elnézően mosolygott. Ez meg kicsit szomorú. Az a baj egyébként ezzel az ötvennel, hogy onnantól tényleg elkezded érezni, a tested mely pontjaival fogsz küzdeni pár év múlva. Na, akkor jönne majd jól az az életszeretet, ami a nagymamámnak volt.