Lovasi András - A hab felszínén

Van bennem egy néni

ELLE: Kukorelly Endrével, egykori ”párttársaddal” ezen a felületen ott hagytuk abba a beszélgetést, hogy elmondta, legutóbb miről gondolta, hogy az a legjobb dolog a világon. Folytassuk innen.
Lovasi András: Hogy én miről? Mondjuk arról a céklás-kecskesajtos szendvicsről, amit egy prágai reggelizős helyen ettem tegnapelőtt. Akkor azt gondoltam, ez mennyei.

ELLE: Abban az interjúban egyébként még a férfiak női lélekrészének témáját jártuk körül alaposan. Te hogy állsz ezzel?
L.A.: A feleségem (Földes Eszter színésznő – a szerk.) azt szokta mondani, hogy én tulajdonképpen egy néni vagyok. Igen, tényleg van bennem egy kis nagymama. Szoktam lekvárt főzni, aggódni a gyerekeim miatt, és elég sokat tudok pofázni is. Valószínűleg, ahogy öregszenek a férfiak, úgy válnak láthatóvá az érzékeny rétegeik a macsó borításuk alatt. Például az apám, aki mindig is távolságtartó, merev pasi volt, így közel a nyolcvanhoz egészen meg tud lágyulni, a múltkor engem is egész szépen megölelt.

ELLE: A te személyiséged mennyire vette zökkenőmentesen, amikor rajongott rocksztár lettél? Az egód hogy viselte?
L.A.: Van egy mondás, hogy aki egyszer színpadra áll, soha többet nem akar lejönni onnan. Szóval van, hogy egy-egy pillanatra elszáll az ember, mondjuk egy jó koncert után, és óriási királynak érzi magát. Aztán ha akarod, ha nem, gyorsan újra a földön találod magad. Ez egy ilyen környék.

ELLE: És talán az öniróniád is megmentett attól, hogy túl komolyan vedd magad.
LA: Igen, én még az a generáció vagyok, aki a rendszerváltás előtti években, fiatalon megtanulta, hogy semmi sem az, aminek látszik. Össznépi konszenzus volt abban, hogy mindenki hazudik, ezért mindent meg kell kérdőjelezni. A mostani fiatalok kevésbé szkeptikusak, inkább hisznek a biztosnak tűnő válaszokban. Ez a magam felé irányuló negatív visszacsatolás lehet az oka annak is, hogy soha nem tudtam igazán komolyan venni a sikereinket, a Kossuth-díjamat sem. Egyszer valamelyik pályatársam azt nyilatkozta, hogyha itt elég kitartóan csinálsz valamit, előbb-utóbb a hab felszínére kerülsz. Én kitartó vagyok.

ELLE: Pedig a népszerűséged alig lankad. Amikor nemrég egy riportban gimnazista lányokat kérdeztek rólad, azt mondták, a példaképük vagy. De vajon miben?
LA: Ez nagyon jól hangzana, de én inkább 25 pluszosokat látok a koncertjeinken. Mondjuk nagyon érdekesen alakul a hazai poppiac a Petőfi Rádió 2007-es változása óta. Most, hogy hiperkommersz irányba látszik fordulni, kíváncsi leszek annak a hatásaira is. Mit eredményez, ha tényleg csak a popzene legérdektelenebb, leggyávább, legüresebb részét nyomják? Vajon ki lesz az új Erdős Péter, az új Neoton, lesz-e újra klasszikus underground? Szóval milyen lesz újra átélni a késő kádárizmust? Eközben az online világ villámgyorsan alakítja át a szórakoztatóipari fogyasztási szokásokat. Ma egyre kevesebb a lelkes zenei felfedező, inkább azt fogyasztjuk, amit az első oldalak felkínálnak. A feleségem a múltkor beírta a Spotifyba, hogy „vidám fürdőszobazenék”, és azt hallgattuk. De hogy miért lehetek én példakép? Talán mert viszonylag következetes voltam abban, hogy azokat a lehetőségeket fogadtam csak el az eddigi pályám alatt, amiket jó szívvel tudtam vállalni.

ELLE: A kétezres években volt egy örökrangadó is: a Lovasi vagy Kiss Tibi.
LA: Szerintem azt megnyerte a Tibi.

ELLE: Az én ismerősi körömben nem feltétlenül, de inkább az az érdekes, hogy mi mentén vált el egymástól a két női csoport.
LA: Pont úgy volt ez, mint a fiúzenekarok rajongóinál: vannak, akiknek a szemüveges, csúnyácska, zavart fiú jön be, másoknak meg a mágikus, önpusztító titán. Egyébként szinte minden együttes leképezhető fiúzenekari működésre.
A Rolling Stones alakulásánál volt a magas, kaptafaállú zongorista, Ian Stewart, őt azért nem vették be tagnak, mert hülyén nézett ki a fotókon. Ahogy a Beatles esetében is volt tudatosság abban, hogy változatosak legyenek a karakterek, más lányok imádták Lennont, és mások McCartney-t. Na most a Kispál és a Borz ennek az elméletnek éppen az antitézise: mi abszolút leszartuk, hogy néztünk ki, semmi tudatosság nem volt a tagok imidzsépítésében.

ELLE: Részedről sem volt semmi direkt abban, ahogyan a kezdő rendszergazda fizimiskáját markáns férfias megjelenésre váltottad?
LA: Ezt a rendszergazda hasonlatot még nem hallottam, de van benne valami. A Kispál első éveiben általában abban léptem fel, amiben odaértem a koncertre. Később már voltak állandó fellépőruháim, például egy református lelkészi kabát, amit egy turkálóban szereztem. Az arcomon lévő szemölcsöket is csak azért vetettem le, mert egy bőrgyógyász figyelmeztetett: András, magát annyian nézik!

ELLE: Nem lehet nem észrevenni a legfrissebb stílust, a kiskacsás-kismadaras ingeket sem.
LA: Ez a feleségem ízlését dicséri, az utóbbi időkben ő vásárolja az ingeimet. Ő ugyanis nem trendkövető típus, inkább magán-divat-mitológiát működtet. És van az a kor, amikor már nem mindegy, hogy mit vesz fel az ember, és én már abban a korban vagyok.

ELLE: ”A saját énképem szebb, mint amilyen valójában vagyok” – mondtad a könyvedben, azt is állítva, hogy ez szükséges a túléléshez. Nem jobb a realitás?
LA: Sokáig nem szerettem visszanézni a koncertjeinket, nem akartam szembesülni magammal. Aztán rájöttem, hogy muszáj, mert míg mondjuk én egy mozdulatomról azt gondolom, hogy olyan, mint egy jelentős popsztáré, közben olyan, mint amikor megsimogatok egy kis tacskót. Ugyanakkor a jónak megélt pillanatokban is hinni kell, különben semmissé válhatnak a legszebb élmények. Ahogy idősödsz, egyre nehezebb ez a tudatos önreflexió.

ELLE: Az Eszterrel kötött házasságoddal elérted a bulvár ingerküszöbét is. Bosszant vagy szórakoztat?
LA: A menedzsmentünk előre figyelmeztetett: tudjátok, hogy ezt úgysem fogjátok kikerülni, inkább tudatosan álljunk bele! Szóval a Semmi konferencia kapcsán engedtünk nekik, és nyilatkoztunk. De korábban is csak akkor szerepelt az együttes a bulvárban, amikor azt éreztük, hogy a kezünkben van a kezdeményezés. Mondjuk egy nagyobb koncert előtt felhívtunk egy lapot egy kitalált sztorival, például hogy a Kispál szerelés közben leesett a létráról. De ismerek olyan kollégát, aki kizárólag ilyen hamis koncokat dob a bulvárnak, és közben a magánélete érintetlen marad.

(...)

szöveg: Patakfalvi Dóra

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin júliusi számában olvashatjátok!