A BMI vége

Számítások, táblázatok, képletek, kalóriaszámolgatás vagy egyszerűen tükör és önbizalom?

Mindjárt egy személyes történettel kell kezdenem. Pontosan négy éve nem álltam mérlegre. Pontosan tisztában vagyok vele, mikor vagyok meghízva vagy mikor van fertelmes állapotban a kondícióm. Ehhez nem kell mérleg. Előbbit a rólam készült fényképeken viszonylag hamar észreveszem, ha mégsem, akkor vannak olyan, etalonként működő ruháim, amelyek pillanatok alatt szembesítenek a nagy kövér igazsággal. Utóbbi, azaz a kondícióm felmérésére pedig elég, ha gyalog felmegyek a második emeletre. Ha szökellek, topformában vagyok, ha kiköpöm a tüdőm, ideje visszatérni az edzőterembe. A mérleg ezzel szemben rengeteg stresszt tartogat áldozatai számára. Vannak ismerőseim, akik megszállottan méregetik magukat, és tízdekányi változásokat olyan intenzitással élnek meg, mintha tíz kilókról lenne szó.

Indul a matek

De térjünk vissza arra a bizonyos négy évvel ezelőtti mérésre. Akkoriban úgy döntöttem, személyi edzőt fogadok, és némi tudatosságot viszek a testmozgásba. Az edző teljes állapotfelmérésre kényszerített. Először is megmért, emlékszem, 71 kiló voltam. Akkori életkorommal számolva a testtömegindexem, azaz a BMI-m 24,9 volt, ami épphogy súrolta (persze felülről) az orvosilag számomra javasolt testsúlyt, ami különben 54 és 71 kg közé esett. Már önmagában az kételyeket ébreszt bennem, hogy hogyan lehetek én 54 kilósan és 71 kilósan is ugyanolyan egészséges? És persze a kutatókban is felmerültek kételyek, akik számos alkalommal megdöntötték a BMI egyeduralmát, hiszen rengeteg kutatás bebizonyította, hogy igen gyakori az úgynevezett normál súlyú elhízás, azaz amikor a kilók ugyan stimmelnek, de azok összetétele már hagy némi kívánnivalót maga után.

Talán nem meglepő, hogy a BMI amerikai találmány, és ismerve az Egyesült Államok társadalmának súlyproblémáját, a mérce kimondottan megengedő. Japánban valószínűleg egy amerikai mércével épphogy túlsúlyos fiú szüleiben rögtön felmerülne a szumóharcos képzésének gondolata, míg Magyarországon, akárcsak a tengerentúlon, kimondottan jól jön ez az elnéző rendszer. Mondanom sem kell, a személyi edző sem állt meg a mérlegelés után. Következő lépésként testzsírszázalékot mért, amiben aztán alaposan alulmaradtam. Legalábbis az ő mércéje szerint. 32%-ot mutatott a mérőeszköz, ami különben a normális határon belül van, ő azonban a saját 21%-át tekintette követendőnek, és rögtön egy szénhidrátmentes, fehérjegazdag diéta rémével kezdett fenyegetni. Később, amikor rámkapcsolt egy szívmonitort, a futópadra állított, és elkezdte kapcsolgatni a gépet, megenyhült. Legalább a pulzusteszten kiemelkedően teljesítettem. Az edző kicsit meg is lepődött, hogy hogyan bírom ilyen jól a gyűrődést, ahogy ő fogalmazott, “ilyen kövéren”. Szigorú mércéje ellenére úgy gondoltam, ez a fajta állapotfelmérés már valóban ad némi, matematikailag is alátámasztott képet arról, milyen állapotban van a testem.

Kistehén vagy guszta gésa?

Ha az alkatom mostani állapotát tenném közvéleménykutatás tárgyává, biztosan sokféle választ kapnék. A kardiológusom szerint minden rendben, de azért vigyázzak, ennél jobban már ne hízzak el. A divatszakmában csont nélkül a mostanában oly népszerű, de valójában sosem eléggé népszerű plus size kategóriába esem. Egy modellügynök számára nyilván a megtestesült elefánt vagyok, míg Soma Mamagésa egy alkalommal vérbő nővérnek nevezett. Nagymamám szerint sovány vagyok, muszáj megennem négy szál debrecenit azonnal. Igen kritikus legjobb barátom szerint „marha dundus” vagyok, egy másfajta barátom szerint „őrült szexi”. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy önmagam szemében mi vagyok, és hogy hogyan érzem magam. Ideális súlyunk meghatározása nem atomfizikai bonyolultságú. Ha nem rendelkezünk semmiféle testkép- vagy evészavarral, akkor úgyis pontosan tudjuk, milyen formában vagyunk.

Ha mégis mérni szeretnénk...

Ha mégsem hiszünk a leghitelesebb forrásnak, azaz a tükörnek, akkor egyszer érdemes benevezni a lehető leghitelesebb mérésre. A legtöbb egészségközpont szolgáltatásai között szerepel a testtömeg felmérése. Ehhez sok esetben csukló és/vagy boka körméretet is mérnek, hiszen ez alapján mérhető fel leghatékonyabban, hogy milyen csontozattal rendelkezünk. Aki erős csontú, az sosem lesz nádszálkisasszony, és valószínűleg a mérleg sem fog alacsony számokat mutatni alatta. A csonton túl pedig a már említett testzsírarány is fontos összetevője az ideális súly meghatározásának. Ennek legmegbízhatóbb mérési formája a hidrosztatikus, azaz víz alatti mérés. A zsír ugyanis úszik a víz színén, és víz alatti súlyunk ezért kevesebb. E különbség alapján a szakértők biztos képet tudnak adni róla, testünk hány százaléka az, amelytől jobb lenne megszabadulni, hiszen veszélyt jelent ránk. Mivel a víz alatti mérés igen bonyolult eljárás, ennek egy egyszerűbb formája, a csípés-teszt az elterjedtebb, melyhez a szakember speciális mérőkörzőt használ.

Vannak persze házi megoldások is. Emlékszem, alig voltam húszéves, amikor az egyik magazinban azt a trükköt olvastam, hogy be kell rakni egy ceruzát a mell, illetve a farpofa alá, és ha a ceruza nem marad ott, akkor minden rendben van. Mondanom sem kell, az én ceruzáim még ma is ott állnának, ha nem préselem ki őket... de mégis nagyon jól érzem magam a bőrömben. A BMI-t meg számolgassák a BME-n!