„Nem a mellbimbó teszi a nőt”

Jessica Zucker az amerikai Elle online kiadásában saját történetén keresztül áll ki a nők mellett, akiknek mellrákjuk miatt nincs többé mellbimbójuk. Hosszú utat kell megtenniük, hogy elfogadják megváltozott testüket, ráadásul egy olyan társadalomban, amely alig ismeri el őket.

A hétéves lányom néhány nappal a kétoldali mastectomiám után látta először a melleimet. Már nem voltak olyan érzékiek, mint amikor másfél évig szoptattam, ő pedig összeráncolta a homlokát. Nem undorodva, inkább csodálkozva kérdezte: „Anyu, mikor lesznek mellbimbóid?”

Mellbimbó nélkül, mellrákból felépülve

Miután tavaly tavasszal IIb stádiumú, invazív lebenyes karcinómával diagnosztizáltak, el kellett döntenem, hogy a mellbimbókat megkímélő kétoldali mastectomiát csináltassak, vagy búcsúzzak el tőlük. A biztonságra játszottam, ezért elbúcsúztam tőlük. Az utolsó dolog, amire vágytam, hogy átessek egy több mint ötórás műtéten, meg az azt követő hosszas felépülési folyamaton, hogy aztán később kiderüljön, a sejtek átterjedtek a mellbimbóimra, és újabb műtétre van szükség.

Arra számítottam, hogy az érzéstelenítő ködéből ébredve kimerült leszek. Azt hittem, kevésbé érzem majd magam nőnek, hiszen egész felnőtt életemben értékeltem a melleimet. A műtétet követően minden nap tájékoztattam az Instagram-közösségemet a fejlődésemről – a fizikai jóllétemről és az érzelmi állapotomról. Meglepetésemre azon kaptam magam, hogy a testem újonnan felfedezett megbecsüléséről és a mellbimbónélküliségről beszélek, amit ma már elfogadok. Bár a jelenlegi állapotom átmeneti lehet (a rekonstrukció után valamikor a jövő év elején lehetőségem lesz tetovált mellbimbókat csináltatni), elgondolkodtam a mellbimbó nélküli életet övező csenddel, megbélyegzéssel és szégyennel kapcsolatban. Csodálkoztam, miért #FreetheNipples a mozgalom neve #FreetheBreast, vagy valami hasonló helyett. Van-e annak helye, hogy mi is megmutassuk, büszkék vagyunk mellbimbó nélküli testünkre, vagy legalább ne szégyelljük azt.

Más nőket is kérdeztem, akik szintén mellrák miatt veszítették el a mellbimbójukat, hogy megtudjam, hogyan befolyásolta ez a mélyreható változás az önmagukról alkotott képüket egy olyan kultúrában, amely ritkán, vagy egyáltalán nem ismeri el a mellbimbónélküliséget. „Amikor először megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e mellbimbót megkímélő mastectomiát, fogalmam sem volt, hogy az mit jelent. Rá kellett keresnem a Google-ben” – mondja Anna Crollman (34), akinél 27 évesen 2b stádiumú, triplán pozitív emlőrákot diagnosztizáltak. Orvosi csapatával közösen megállapították, hogy legjobb, ha leveszik a mellbimbóit, az ébredés azonban nagyon megviselte. „Semmi sem készít fel arra a sokkra, hogy a tested örökre megváltozott – teszi hozzá Crollman. – Hiperventilláltam, majdnem hánytam és a fürdőszoba padlóján zokogtam.”

Testünk hirtelen, de állandó változása drasztikus és nemkívánatos reakciókat válthat ki. „Amikor először megláttam a mellemet, elsírtam magam – mondja Kelly Cook (41), akinél 1a stádiumú tubuláris karcinómát diagnosztizáltak. – Össze voltak zúzva, a pótlás mellbimbó nélkül nem igazán adott formát nekik, visszataszítónak éreztem magam.” Abby B (42), akinél 26 évesen DCIS-t diagnosztizáltak, azt magyarázza, nehéz volt elfogadni a különbséget az elvárásai és a valóság között, hogy a dolgok miként alakultak a műtét után. Zokogtam a szobában, mert annyira máshogy néztem ki, mint amit elképzeltem – folytatja Abby. – Rémes volt, az eredmény messze elmaradt a várakozásaimtól.

„Többek vagyunk a testrészeink összességénél”

Így kezdődött Abby és mindnyájunk számára az új normálisban való eligazodás folyamata – a tükörben, a hálószobában és a saját szemünkben. Miután a médiában megjelent ábrázolásokon keresztül azt tanultuk, hogy a szexualitás elválaszthatatlanul összefügg a melleinkkel, különösen a mellbimbókkal, a vonzerőnkkel való megbékélés és a vágy, hogy megosszuk a testünket, illetve intim szexuális kapcsolatba kerüljünk valakivel, nehéz és zűrös út eredménye. „Még 15 évvel később is vannak bizonyos módok, ahogy nem szeretem, ha megérintenek – mondja Abby. – Tudatában vagyok annak, hogy más a testem. Korábban a melleim és a mellbimbóim is a fő erogén zónáim közé tartoztak, így sok időbe telt, mire újra megbarátkoztam azzal, hogy valaki megérintse a mellkasomat.”

Crollman azt mondja, azon töprengett, vajon fogja-e valaha újra vonzónak érezni magát. „Minden lépésnél megkérdőjeleztem a nőiességemet – ismeri el. – Alig tudtam magabiztosnak látszani a tükörben a mellkasomon cikcakkban haladó hegekkel, a hálószobában pedig nehezen kerültem meghitt hangulatba.” Cook azt mondja, az is küzdelmes volt számára, hogy szexinek érezze magát szabadon hagyott mellekkel. „Hogyan érezhetném magam nőnek, ha valami, amit a szexualitás alapjának tekintünk, hirtelen eltorzul? Nem hiszem, hogy bármi is felkészíthet erre” – mondja. Egy kultúrában, ahol a női vonzerőt ezeknek a testrészeknek a megléte határozza meg, azoknak a nőknek, akik nem rendelkeznek velük, önállóan kell újraértelmezniük magukat. „Mellbimbók helyett hegeink vannak. Ez a változás szégyennel, bizonytalansággal és a társadalom női szépséggel kapcsolatos elvárásaival való küzdelemmel jár együtt – mondja Crollman. Többek vagyunk azonban testrészeink összességénél. Ahogy Cook találóan fogalmaz: „Nem a mellbimbó teszi a nőt.”

Ezek a nők a témával kapcsolatos inkluzív társadalmi diskurzus, valamint a társadalomban a mellbimbónélküliség megmutatásának hiánya miatt gyakran zsigeri szégyent élnek át. „Traumatizált, hogy a mastectomiám miatt nem tudtam szoptatni a babámat – mondja Abby. – Rossz anyának éreztem magam, aki cserbenhagyta a gyerekét. Mivel a nőiesség és az anyaság összefügg egymással, kevesebbnek éreztem magam akkoriban.” Azért is kevesebbnek érezhetjük magunkat, mert a média évtizedek óta ragaszkodik a szexi nő egyféle képéhez. (Még a pornóban is megnéztem, hogy léteznek-e fotók mellbimbó nélküli nőkről, de csak kettőt találtam a meztelen, mellbimbós testek végtelen tengerében.)

És néha mi, nők is – tudatosan vagy nem – fenntartjuk az egyetlen regnáló szépségstandardet. A női egyenjogúságért harcoló mozgalmak akaratlanul visszásak lehetnek, ha csak néhány nőt képviselnek. Gondoljunk csak a #FreetheNipple mozgalomra, amelyből néhány mellrákot túlélt nő kizárva érzi magát. „Szerintem nevetséges, hogy a közösségi média jelenlegi irányelvei szerint én az egész mellemet megmutathatom anélkül, hogy cenzúráznának, pusztán azért, mert már nincsenek mellbimbóim – mondja Cook. – Többé tehát nem alkalmas a testem a szexuális vágy felkeltésére? Már nem is vagyok nő a szemükben, csak egy orvosi mintapéldány?

Egy, az egész életemet megváltoztató betegség miatt amputáltak, a rákkezelés alatt álló nőnél tehát az utolsó dolog, amivel meg akar küzdeni, a kiközösítettség, valamint az érzés, hogy kevesebbnek vagy zavarba ejtőnek érzi a testét. Amire pedig leginkább vágyik, az a közösségiség és a támogatás. „A mellek köré összpontosuló kampányoknak és mozgalmaknak teret kell hagyniuk azoknak is, akik nem illeszkednek a ’normális’ női kinézet képébe” – mondja Crollman.

A gyógyulás folyamata

Az átalakult testünkkel kapcsolatos érzések idővel és erőfeszítéssel fejlődnek. Crollman számára a mellbimbói elvesztésének traumája évtizedekkel később is kézzelfogható. „Már nem az a nő vagyok, aki a rák előtt voltam. A testemet amputálták, és soha nem fogom visszakapni a melleimet, a mellbimbóimat vagy a naivitásomat – meséli. – De míg a testem megváltozott, rájöttem, a melleim fizikai levágása arra késztetett, hogy mélyebben megbecsüljem önmagamat és a testképemet.” Cook aktívan dolgozik rajta, hogy szeresse, akivé vált mindannak köszönhetően, amin keresztülment. „Bízom benne, hogy a hegeim másképp lehetnek szépek és szexisek, mint a mellbimbóim – mondja. – A hegeim talán hatalmat és erőt sugároznak, ez pedig sokkal szexuálisabb és szebb, mint egy mellbimbó valaha is lesz.”

Ami engem illet, két héttel a műtétem után a lányom annyira meg akart ölelni, hogy nevetésben törtünk ki, hiszen milyen nevetséges, hogy a testem még mindig gyenge állapota miatt nem tehetem. „Anyu, láthatom a hegeket? – kérdezte. – Levennéd a melltartódat, kérlek?” A fejem fölé emeltem a hálóingemet, és büszkén mutattam a lányomnak, mit hoz néha magával az élet. Mert akár hiszitek, akár nem, beleszerettem az új melleimbe. Imádom az érzésüket, a súlyukat, a formájukat. Még a kinézetüket is. A legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, de itt vagyok kicsatolt melltartóval, hogy megmutassam a lányomnak, milyen is a gyógyulás.