Kontrolltól Madáchig: Balla Eszter

Van, akinek semmi se sikerül, és van, akinek minden. Balla Eszter pályája az utóbbi pólus felé látszik hajlani, hiszen korkedvezményes színészfelvételijétől kezdve a zenés-vidám Csoportterápiáig mindenhol látják, szeretik és visszahívják a „szemtelenül fiatal” színésznőt.

Van, akinek semmi se sikerül, és van, akinek minden. Balla Eszter pályája az utóbbi pólus felé látszik hajlani, hiszen korkedvezményes színészfelvételijétől kezdve a zenés-vidám Csoportterápiáig mindenhol látják, szeretik és visszahívják a „szemtelenül fiatal” színésznőt. Interjúnkban karrierje kezdeteiről és jelenlegi életéről is mesélt.

Miért lettél színésznő?

Amikor gimnáziumot keresgéltem, a nővérem ajánlotta a kaposvári drámatagozatot, azt mondta, vagány és vicces. Jelentkeztem, és nagyon megtetszett. Igen ambiciózus drámatanárt kaptam, ő terelgetett. Kicsit mintha nem is én döntöttem volna el, hogy megpróbálom. A Színművészetire korkedvezménnyel vettek fel.

Akkor ezért voltál olyan rettentően fiatal a Kontrollban…

Huszonhárom, a Moszkva térben pedig húsz. Ennek a korai kezdésnek előnyét is, hátrányát is láttam már.

Hátrányát például miben?

Nem teljesen ésszel jártam oda, nem tudatosan ügyködtem, picit éretlen voltam. Remek helyekre kerültem, egyfajta naiv tehetséget láttak bennem, sokszor voltam jó időben jó helyen. Aztán ez elmúlt, és egyre inkább nekem kellett kitalálni, mit is akarok. Egyáltalán nem én irányítottam, inkább megtörtént velem a pálya.

Mit jelent ma, hogy valaki a Madách Színház művésze?

Most úgy állunk, hogy a Madách Színházba bárki eljön játszani. Szervét Tibor kétszer is vendégszerepelt nálunk, eljött Udvaros Dorka, Nagy-Kálózy Eszter, Kovács Lehel… Mindig teltházasak az előadások. Fantasztikusan jól működik, még ha picit iparinak tűnik is, mert sok előadásunk van, és legalább kétszáz színész dolgozik itt. Azt se hallgassuk el, hogy normálisan fizet. Számomra döbbenetes élmény esténként nyolcszáz ember előtt játszani. Különösen olyan darabban, mint mondjuk a Csoportterápia, amelyen tényleg vinnyogva nevetnek az emberek. Mámorító, nagyon vonzó. De talán a legfontosabb válasz ez: lehet sokféleképpen zenés színházat csinálni, ismerünk példát arra, amikor kiválóan eléneklik az énekelnivalót, de semmi nem történik a jelenetben, vagy csak a tánc profi, amikor kiszaladunk a színházból a prózai részeknél, és amikor remek színészek buknak bele a hangi feladatokba. Úgy látom, a Madách Színháznak a legnagyobb az esélye arra, hogy ezt a fajta összművészetet képviselje. Épp a már említett Csoportterápiában például mind a zenei, mind a prózai vonal nagyon fontos.

Nagyon a szívedben lakik ez a darab…

Kezdjük ott, hogy a kezdeményezés egyedülálló volt: ez a darab lett az első a Madách Színház kortárs magyar musical pályázatán. A határidő előtt a zsűri találgatta, hogy ebben a kis országban ha öten beküldenek valamit, az már milyen jó lesz – ehhez képest száznál több pályamű érkezett. Olyan nevek vágtak bele, mint Karafiáth Orsolya a Macskadémon című darabjával. Nagyon örültünk, én különösen, mert Vajk, aki jóbarátom, rám és kicsit belőlem írta az egyik szerepet. Talán még életemben nem dolgoztam annyit, mint erre a június 10-i bemutatóra. Tegyük hozzá, végig színpadon vagyok, talán az utolsó egy oldalt leszámítva. Eljött a nagy este, én pedig a szólószámomban, a darab legelején, mondjuk 7 óra 10 perckor, elvégeztem egy igazi rock’n’rollos táncugrást. És érkezésnél a bal lábamban elszakadt a keresztszalag. A premieren tehát. Ahogy teltek a percek, egyre jobban fájt. Jöttek a következő jelenetek, Vajk egy ponton bele is szőtte a szövegbe a kérdést, minden rendben van-e. Mozgattam a lábam, egyre jobban fájt. Két jelenettel később megpróbáltam beállni a következő zenés számba, megint kiment a térdem, megjegyezném, hogy tilos is ráállni, közben egyre jobban dagadt. Elbotorkáltam a felvonást, kintről becsempésztek jeget. És ott, ahol a szerepem szerint az egyik partnerem átad egy könyvet, hogy olvassak el benne egy részt, azt láttam: „Maradj ülve.” A szünetben egyébként már várt dr. Béres György térdspecialista, akivel a sok táncos darab miatt szerződésben áll a színház. Ő adott egy fájdalomcsillapító injekciót, amelyről én úgy éreztem, semmit nem használt, de ki tudja, hogy éreztem volna magam anélkül, meg egy szorítókötést. Viszont még életemben nem kaptam ennyi pozitív energiát a közönségtől.

Te nagyon erős vagy. Ilyen voltál, vagy ilyen lettél?

Ezt sokszor megkapom… de nem érzem így. Inkább szerencsésnek látom az életem. Nekem sem jött össze minden, és például 2011 rettenetes volt, megborultam. De nagyon hálás vagyok a sorsomnak. Boldog a házasságom, van egy gyönyörű kislányom, élnek a szüleim, vannak barátaim, anyagilag nem nélkülözünk, imádom a munkámat és rengeteget dolgozom.

Az interjú folytatásáért lapozzuk fel az Elle magazin márciusi számát!